Lycoris de la Vega

Tárgy: Lycoris de la Vega Vas. Feb. 26, 2012 11:48 am

Lycoris Aileen Amarylla Carolina de la Vega

Lycoris de la Vega 1315926590136_f

Me

Teljes név: Lycoris Aileen Amarylla Carolina de la Vega
Becenév: Lyco, Risa, Ai, Ryl, Carol, Lina
Nem: nő
Születési hely/idő: Spanyolország, Madrid, 1995. október 30.
Faj: Mora
Kor: 17
Tartózkodási hely: Akadémia

Csak moráknak:
Mire szakosodtál? : Lélek

Személyiség:
Lyco alapvetően, hangsúlyozom alapvetően, de ezt te is tudod. Hogy szerinted egy hibbant tyúk aki pörög mint a búgócsiga? Nos ebben is van valami, ahogy mondtad Lyco néha tényleg túl pörögi magát, ilyenkor szokott általában - azaz mindig, bajba kerülni. Neki ezek után még majd azt is elhiheted, hogy zöld az ég. Hogy szerinted rózsaszín? Szerintem vedd le a szemedről a rózsaszín szemüveget, s úgy figyeld meg Lyco hangulatváltozásait. Hogy tapasztaltad? Szerintem ez egy nagyon jó vicc. Lyco a szélsőségek embere, s az ő képe van az értelmező szótárban az időjárásnál. Enyhe kifejezés, hogy hangulatember. Igen, látom, szaporán bólogatsz, helyes! Lyco-ban így is néha túl sok a sötétség, s ez ellen néha kénytelen valamit tenni. Igen, látom már kezded kapisgálni, hogy néha rájön az öt perc és bekattan. Igen, ilyenkor a legtöbb és a legjobb amit tehetsz, hogy elkerülöd, s nem szólsz hozzá. Inkább megpróbálsz felszívódni, vagy az új tapéta te leszel az előcsarnokban. hogy miért? Nos ha tényleg ez bekövetkezik, akkor rosszkor voltál rossz időben. Ne aggódj majd a temetésen szép búcsúbeszédet mond. Ígérem. Tessék?! Hangosabban, ha kérhetlek... Azt mondod, hogy ennyi bőven elég Lyco-ból? Na igen, akit sokat emlegetnek az előbb-utóbb meg is jelenik. De te akard, hogy meséljek róla... szóval nem tudom mi a bajod. Áh... hogy az a bajod, hogy Lyco levegőnek néz... Hát barátom nem tudok mit csinálni, lehet, hogy néha szertelen, kíváncsi és nagyon lökött, ugyanakkor, egy érett nő is, akinek az esze a helyén van, a hangulatváltozásai ellenére is. Nem tervezget előre, a rögtönzés híve, aztán majd lesz valami. Ahogy veled is barátom. Na mindenesetre sok sikert.

Kinézet: Már megint te?! Nem unod még, hogy olyan szekér után futsz, ami nem vesz fel? Hát szemmel láthatólag nem, na most mit akarsz? Hogy meséljek még neked Lyco-ról? Nem volt elég látom... nem lett belőle eleged, hogy a minap felkent a falra a híres-neves öt percén belül... Nem, ahogy látom te még jobban bele estél. Olyan, vagy mint egy vak ló a gödörben... Na nem bánom, mesélek róla... mit akarsz tudni... Áh... igen, a haja. Valóban egyedül állóak ezek a göndör rubin fürtök, amik a lélek használat következtében kiegyenesednek, s kékesfehér árnyalatot vesz fel. Csillogó szemei... Kérlek, legalább, ha már beszélek, akkor ne olvadj bele a cipődbe. Oké, megbocsátok... Nos a szemei... ahogy már említettem, rubinszín hajához szép, smaragdzöld szemek tartoznak, melyek pajkosan csillognak. Meg néha őrülten és kegyetlenül, de te ezt már tapasztaltad. Bájos arcát gondolom, szívesen csókolgatnád, de kérlek a perverz fantáziáddal ne traktálj engem. Ha jól sejtem, akkor mondanom sem kell, hogy Lyco tipikus mora. Hogy miét értek ez alatt? Csezd meg! Nyisd ki a szemed és nézd meg jól! Hamvas, puha, bársonyos bőr; sehol egy deka felesleg; izmos vádlik; páratlan alak; és középmagas. Ha adhatok, egy jó tanácsot tedd vissza a szemeidet, mert ellenkező esetben a végén még valaki rá fog taposni... ruhái általában kényelmesek, bár inkább nála ez is hangulatfüggő, mint minden más.

Amihez értek...:
- bajkeverés
- gyógyítás
- állatok
- mások idegelése
- mora létére tud bánni a fegyverrel, van neki egy női stukkere, amit magával visz mindenhova

Amit szeretek:

- Nővérét: Angel
- Testőrét: Sebastien-t
- Könyveket, főleg a jó régi, proos és dohos könyveket
- Mások idegeinek felzabálása
- Néha eljátszani a védtelen kislányt
- Az epres nyalókát és a kókuszos műzlit, na meg a kedvenc nyuszis mamuszát

Félelmek:

- Elszakad a kedvenc nyuszis mamusza
- Elveszíti a nővérét vagy a testőrét
- ööö... hogy egyszer túl sok lesz benne a sötétség

Amit nem szeretek:

- stigák
- nagyszájú morák
- pasik akik azt hiszik pár csábos pillantással bejuthatnak az ágyába
- szabályok

My Story

Előtörténet: 1995. október 30-án születtem egy neves madridi magán klinikán. Mondhatni, hogy a szüleim nagyon vártak, mert reménykedtek benne, hogy lesz még egy fiúk. Nos, én meglepetésként értem őket, ugyan is kislány lettem, s mindenki legnagyobb megdöbbenésére anyám kiköpött mása. Családom harmadik gyermekként mondhatni egy kissé elnyomva éreztem magam, elvégre mindenkinek meg volt már a maga beosztása. Bátyám, aki a család szemefénye, és apuci büszkesége nevet viselte magán soha nem álltam közel hozzá. Testvérem volt és ennyi. Nem hiszem, hogy beszéltünk volna valaha is valami bizalmas témáról. Bátyám és köztem 4 év van, de ez a pár év úgy látszik elég erősen elválasztott minket egymástól. Nem mellesleg ő a Nathaniel William Christopher Daniel de la Vega nevet viseli. Három évvel utána megszületett nővérem Pandora Evangelina Katherina Walessandra de la Vega. Érdekessége a dolognak, hogy egy év különbséggel, de ugyanabban a hónapban ugyan azon a napon születtünk. Ahogy előttem testvéreim én is 4 nevet kaptam, bár mai napig meg nem mondom, hogy vajon, honnan és ki után kaptam a neveimet.
Míg nővérem és a bátyám apánkra ütöttek, addig én anyánk kiköpött mása lettem, bár nagyon koránmegmutatkozott, hogy jellemileg nem is lehetnénk eltérőbbek. Hamar megtanultam, hogy mit jelent, de la Vega morának lenni, s mik az ezzel járó kötelezettségek, arról pedig nem beszélve, hogy mindig szembe kellett néznem azzal, hogy anyámra ütök.
Az etikett órákat nővéremmel együtt kezdtem el, s míg ő zongorázásban jeleskedett, én addig mérhetetlenül büszke voltam a hegedűtudásomra. Amint meg tanultam járni, elkezdődtek a véget nem érő bálokra járás, s a különböző társadalmi eseményeken való részt vevés. Az ilyen összejöveteleken mind én, s mind a nővérem is kifogástalanul viselkedtünk, s csak a négy fal között mutatkozott meg a valódi énünk. Anyám mindig is úgy nézett rám, mint a miniatűr önmagára így ehhez mérten el is várta, hogy én is úgy viselkedjek. Sajnos eme tény erőltetése egyre inkább azt vonta maga után, hogy jóformán mindennek az ellenkezőjét csináltam, amit anyám akart. Ez eleinte kimerült pusztán szótfogadatlánságból, aztán már egyre nagyobb rendbontások követték. Anyám lassan, de biztosan átalakult egy fúriává. 5 évesen például az etetőket eresztettem ki a nagyvilágba, címszón, olyan rossz nekik bezárva lenni. Apám nevetve megdorgált, testvéreim somolyogtak, anyám ordítását pedig kész csoda, hogy a szomszéd városban nem hallották. Úgyszólván alakítottam. Ezt követték apróbb csínyek, aminek mindig az lett a vége, hogy anyánk ordított, mint a sakál. Lassan többet voltam büntetésben, mint szabadon. Ebben az időben kovácsolt talán minket össze a sors Angel-lel egy elválaszthatatlan csapattá. Ő ott fedezett ahol tudott, én szintén. 8 évesen azonban megszöktem otthonról. Elegem lett a folytonos elvárásokból, így szépen kisomfordáltam az ajtón és elindultam a nagyvilágba. Máig nem tudom mit élhetett át anyám, de nem is érdekel. Ahogy sétáltam a városban valahogy lekeveredtem a csatornarendszerbe, ahol életembe először összehozott a sors egy srtigával. Nagy szemmel pillantottam a vörös szemekbe, melyek most tömény meglepődéssel volt átitatva. Annyit akkor már azért tudtam, hogy egy strigával állok szembe, ennek ellenére nem kezdtem el félni.
- Ön ugye striga? – érdeklődtem tőle udvariasan. Ő egy bólintással válaszolt.
- Jó, én egy mora vagyok – nem ártott tisztázni a dolgokat. Ő még egyet bólintott.
- Lécci vigyél haza magaddal. Nem akarok otthon maradni. Anyát nem szeretem – kértem, majd 8 éves gyermek létemre egy 3 évesnek is betűnő naivitással a nyakába vetettem magam és ott csimpaszkodtam, pár percet – na jó, ez volt kábé fél óra mire a striga rájött, hogy zsibbad a nyaka. Így lefejtette a kezeimet a nyakáról, majd kézen fogva elvitt az úgynevezett lakására. Talán ha egy napot töltöttem a striga társaságában. Ez a nap pedig hordozott magában néhány érdekes szituációt, mint például: „Mr. Striga, uram… megengedi, hogy Striga bácsinak hívjam?” vagy „ Striga bácsi unatkozok. Játszol velem? Lécciiiiiii… Babázni akarok!” vagy „Striga bácsi éhes vagyok, kapok valami finomat?” és ezek társai. Nem irigylem szegény strigát, szerintem akkor elhatározta, hogy gyerekkel többet nem kezd, legyen az mora vagy nem mora. Nos, mondjuk én is meguntam, hogy nem játszik velem, így egy nap után szépen elbúcsúztam tőle és haza mentem. Ahol aztán anyám átváltozott egy házi sárkánnyá és leordította a buksimat a helyéről. Annyit sikerült kiszűrnöm az ordításából, hogy az után érdeklődik, hogy hol jártam.
- Egy nagyon kedves striga bácsi vigyázott rám – mosolyogtam rá a szüleimre, mire anyám most életében, először, de elájult. Azt hiszem, ezt sikerként könyvelhetem el. Ezután nővérem odajött mellém, majd megölelt és megszólalt: - Attól tartok ezúttal kiütéssel győztél.
Ez után döntött úgy apám, hogy itt az ideje, hogy egy testőr vigyázzon rám. Mivel, az úgymond közös testőrök már nem bírtak velem és Angel-lel, így kaptam én egy sajátot. Igaz, hogy még ő is fiatal volt, de legalább ha baj volt, ő sok mindent bevállalt, így egy idő után, fokozatosan megszelídültem.
A testőröm nem volt más, mint egy dampyr gyermek a de la Negra családfő egyik görbe éjszakájának eredménye. Mivel az anyja nem éppen tisztességes hölgyemény volt, így a gyermeket Mr. Negra magához vette és testőrnek nevelte. Azonban mire híres családba került, így ő is hosszú nevet kapott, amiből én máig csak a Sebastien-t használom. egyébként a teljes neve: Sebastien Daniel Richard Oliver de la Negra. Szép hosszú név, és nem fogom használni, elég nekem a Sebastien. Ettől kezdve a kezdeti kis duónk felfejlődött trióvá, mert Seb mindig mellettem volt, s engem nem is zavart annyira a jelenléte.
E kaland után leginkább Seb kedvéért igyekeztem kifinimult úri hölgy lenni, s míg angel átvette a lázadó szerepét. Nem volt gond belőle sose, mert egy-egy kiszökése alkalmával Seb és én is váltig állítottuk, hogy Angel mindig velünk volt. Ha kellett nővéremmel egymásért még a csillagokat is lehazudtuk az égről, s az esetek 99%-ban sikerrel is jártunk. S történt egyszer, hogy… Nagyok voltunk, beléptünk a kamaszkorba 16 évesen, ő 17 évesen, már kénytelenek voltunk suliba járni, természetesen úgy hogy a nap felét mindig ellógtuk… de la Vega utódok ezt nyugodtan megtehették… Ugye milyen jó? Azonban volt egy nap, ami végérvényesen megváltoztatta a világnézetemet, s rá kellett jönnöm, hogy a világ nem csupa móka és kacagás, meg anyám ordítozásából áll. egy nagyobb striga csapat támadta meg az iskolát egy viszonylag meleg tavaszi napon. Pont az erdőnél tartózkodtam kivételesen egyedül, éppen a gondolataimat próbáltam rendezni, hogy miért nem szakosodtam, mikor egy striga ugrott elő a fák közül, feltett szándékkal, hogy engem megöljön. Sikeresen álltam a sarat, mert noha szüleim és a mora társadalom elítéli, hogy egy mora is harcoljon én a lázadásom hevében fegyvert is ragadtam, s Seb-bel néha titokban edzettünk. ennek köszönhetően volt nálam két tőr és egy 9mm-es kifejezetten női stukker. A párharc lekötötte a figyelmemet így nem vettem észre, hogy egy másik striga hátulról támadt rám, s a nővérem fogta fel a csapást. Seb végzett a srtigával, mert amint felfogtam a dolgok súlyát azonnal lebénultam, s csak a nővérem járt a fejemben. Azt akartam, hogy gyógyuljon meg, éljen újra, ne halljon meg! Mert egyszerűen ez nem lehet! Erre nem kerülhet sor! S láss csodát, míg én egyre jobban kimerültem Angel úgy pislogott, s ült fel. Akkor még nem tudtuk, hogy ennek nagy jelentősége van, de mint a ketten örültünk, jobban mondva mind a hárman, mert Seb is végig nézte a nagy jelenetet, hogy Angel-t feltámasztom. Ez azóta is a hármunk titka. Ikerhúgainkat azonban menthetetlenül elvesztettük, így miután megvolt a nekik járó pompázatos temetés kipattant az isteni szikra a fejemből. Lévén, hogy felejteni akartam mindent, ami Madridban történt. Nem akartam semmire sem emlékezni, így miután hármasban maradtunk, közöltem a nagy tervet: irány Párizs! Ez többek között azért is volt nagyon zseniális ötlet, mert apánk bejelentett, hogy megtalálta Angel számára a tökéletes férjet. Mit ne mondjak, lett volna hozzá néhány keresetlen szavam, amit csupán gondolatban közöltem nővéremmel, aki aztán fennhangon érdeklődött apánk épelméjűsége felől. Csak kedvesen és aranyosan, s ami a legfontosabb: jól nevelten. Így aztán az éj lepte alatt, immár sokadjára de elhagytuk a villát. Repülőjegyet vettünk, s meg sem álltunk Párizsig. Csak a leszállás előtt derült ki miért volt nővéremnek annyira hiányérzete: a drága testőrét otthon felejtettük… Hoppá!
Azonban a párizsi vakáció amilyen jól indult ugyan olyan szarul végződött. A vakációnknak az én drága jó striga barátom vetett véget, na meg Seb életének is. Utána meg én az övének… persze azért még előtte nem voltam rest, és a szemére vetettem: „Ezt most miért kellett? Azt hittem barátok vagyunk, még babáztál is velem!”
Nos de ami fontos volt, hogy Seb-et nem akartam elveszíteni, így a fejemben turkálók száma egyről kettőre nőtt. Ez után azonban muszáj volt visszahúzni Madridba, mert félő volt, hogy pár morcos striga úgy dönt, hogy véget vet kalandos életünknek, így jobb híján repülőre ültünk megint és haza szállingóztunk. És még ezek után őszinte megdöbbenésemre közölték azt, hogy eltanácsoltak minket az iskolából. Azt hittem, hogy ezt már sokkal előbb megtették. Azonban az már nem igazán nyerte el egyikünk tetszését sem, hogy ezután a tanulmányainkat a Szent Vlagyimir Akadémián folytatjuk. Az egészbe csak hozott számomra aprócska fényt, hogy Seb jön velem, ami azért fontos, mert… nos Párizs… csillagos éjszakai séták… Maradjunk annyiban, hogy én a magam részéről megtaláltam a páromat Sebastien képében.
S aztán, hogy mit hoz a jövő az Akadémián, az még nagyon is a jövő kérdése.

Példa

BlackMoon-ról Emily Blackrose.

"Nagyon sajnáltam, hogy halva született ötlet marad, hogy én felüljek. Na persze nem panaszkodhatok, hiszen nagyon y jó rálátásom volt Seb-re, de akkor is bántam. A fekvés egy ideig nagyon jó, viszont egy idő után már borzolja a kedélyeimet, s ez ellen sajnos nem igazán tudok mit tenni. Ezért is bántam, hogy a felülés kiesett a lehetőségek listájáról. Oké, persze meg lehetett volna tenni, ha eltolom magamtól Seb-et, de az meg annyira furcsának hatott volna ebben a szituációban, és isten ments, hogy én most kirobbantsak egy vitát. Éppen eleget vitáztunk az utóbbi időben, nem volt rá most szükségem. Meg egyébként is a stressz nélküli élet a hosszú élet titka, hacsak nem vagy vámpír, mert akkor tökmindegy mennyit idegeskedik az ember, úgy se fog abba belepusztulni. Élő példának itt vagyok én, s meg Seb is. Egymás idegeit már pattanásig húztuk, de még feszítjük tovább a húrt, a szakadásig, és utána meg lehet hívni a lakberendezőket, esetleg még az építészeket is…

- Ehh… kis egos. Nem félsz attól, hogy ha ennyire oda vagy magadtól felállok és faképnél hagylak? - érdeklődtem egy aranyos kis mosollyal az arcomon. Meg egyébként se sok igazság volt a szavaiban, hiszen már most percről-percre egyre jobban imádtam, és ha még kitör a háború akkor se álltam volna fel az ágyból. Ez az éjszaka a miénk, és aki elmeri rontani az jobb ha önként fekszik bele a koporsójába és ássa el nagyon gyorsan magát a föld alá. Túlságosan is imádtam ezeket az idegtépő szóváltásokat, mintsem hogy csak úgy azt mondjam itt a vége és pont, ez ennyi volt. Nálunk nem szerepel az a szó, hogy nyugodtság. Miért is kéne hogy szerepeljen? Akkor túl egyhangúvá válnának a mindennapjaink, s most legalább elmondhatjuk magunkról, hogy mindent csinálunk csak nem unjuk magunkat halálra. Nálam az a lényeg, hogy pezsegjen az élet, nem az hogy békésen üldögéljek egy fotelben a kandalló mellett. Élvezni kell az élet mindegy egyes pillanatát, s ha nálunk úgy megy, hogy egymás idegein táncolunk, hát uram bocsá', de ez van és kész. Akinek nem tetszik, ne nézze, ne foglalkozzon velünk. Ámen. Meg vagyok elégedve a jelenlegi életemmel, nem is akarok változtatni rajta, eddig még nem mentünk olyan messzire Seb-bel, hogy ezt komolyan fontolóra is vegyem. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Csak úgy a semmi miatt. Most kellett nekem ez a csók, s nem úgy tűnt, hogy neki sok kifogása volna a csók ellen.

Meglepődtem, hogy rám hagyja. Minimum egy frappáns visszavágásra számítottam, nos de ha ez van, akkor ez van. Még is hogy nézne ki, ha most elkezdenék hisztizni, hogy nehogy már csak ennyit mondjon. Valami ki beszólást, visszaszólást produkáljon már! Meglehetősen hülyén, így inkább csak egy szkeptikus pillantást vetettem rá. Őszintén nekem elég erős kétségeim voltak azzal kapcsolatban, hogy ő ezt a rám hagyást komolyan gondolta. Szerintem nincs tisztában azzal, ha én tényleg odateszem magam a dolgokhoz ő komolyan megfogja szívni. Az részletkérdés, hogy talán én is szívhatok vele együtt, vagy esetleg utána, mikor Seb revansot vesz a dolgok miatt. Igaz, kérdéses hogy marad-e ép esze... és ezt erősen kétlem. Bár tény és való csábít az ötlet, hogy már csak azért is szétromboljam az idegrendszerét, de nem akarok majd a szanatóriumba menni látogatóba. Szóval erről ennyit. De persze nem álltam meg ezt szó nélkül. Miért is tettem volna? - Csak ennyi? Semmi más ,megjegyzés? - néztem rá kérdőn. Nem muszáj válaszolnia, egyébként is figyelmen kívül szokta hagyni kérdéseim java részét, bár mentésségére legyen mondva az elmúlt percek folyamán még egyszer se tette. Határozottan fejlődő képes. Figyelmesen néztem az arcát, hogy ne kerüljek el rajta semmi kis aprócska jelet, hogy mit gondol. Így a pillanatnyi aggodalma se kerülte el a figyelmemet, s pusztán csak azért nem tettem szóvá mert nem tudtam hova tenni. Ilyenkor lenék hálás az égnek, hogy gondolatolvasói képességekkel áldott volna meg anno, nem pedig a pajzzsal és a ketreccel. Nem mondom ezek is nagyon hatásosak, viszont a jelen helyzetben jobban tudtam volna értékelni azt, ha beleláthatok a fejébe, hogy mit is gondol. Rákérdezni nem akartam, nem tartottam ezt tisztességesnek, s egyébként sem vagyok az anyja, hogy mindenről be kelljen nekem számolnia. Majd elmondja, ha nagyon akarja, egyáltalán az se nagyon biztos, hogy nekem is közöm van hozzá… Bár azért van esélye, ugyan is mikor velem kire másra gondolhat? De most úgy őszintén. Házi sárkány leszek, ha itt az ágyában más nő jár az eszében. A morcos düh kiülhetett az arcomra, mert meglepődés suhant át Seb arcán. Nem érdekelt, nem is nagyon igyekeztem eltüntetni az arcomról az érzelmeimet. Nem, nem, kérdőre vonni nem fogom, még mindig nem az én dolgom, hogy mi jár a fejében, de azért a bosszankodás rajta meg van engedve, nem?

Nem értettem, hogy most minek néz minden tett nélkül. Oké, oké, hogy néz, elvégre előtte vagyok, meg minden, de nem tudok arról, hogy kirakatbábu lennék, esetleg egy műalkotás, amire rohadtul illik a jelző, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek. Nagyon ajánlom, hogy Seb ne akarja ehhez tartani magát, mert akkor harapok, na nem a szó szoros értelmében – bár eddig megtettem azt is, és nem volt rossz! Aláírom, ennek is megvan a jó oldala, hiszen már így is húzzuk a másik idegeit – jobban mint eddig – de ez már sokk, legalábbis az én idegeimet ennél jobban nem kéne szét cincálnia, mert annak akkor csúnya vége lesz, legalábbis számára, biztosan… - Nem múzeumban vagy – jegyzetem meg enyhe sértődöttséggel a hangomban, miközben fészkelődtem egy kicsit és hasra fordultam, a párnát meg magamhoz húztam, s szépen kényelmesen elhelyezkedtem, mint aki most akarja bevágnia a szunyát. Nos erről ennyit, bár azért még visszanéztem Seb-re, hogy még pár megjegyzést a fejéhez tudjak vágni. - Legközelebb ha bámulni akarsz valakit menj oda. Nem vagyok se kirakatbábu se műalkotás! - tettem még hozzá, majd visszaengedtem a fejemet a párnára. Szívesen fordultam volna vissza, hogy lássam, milyen reakciót váltottak ki belőle a szavaim, de egyelőre beértem én a néma csenddel is.

A vágy a lágy csókok után elég rendesen látszott Seb-en, de már csak azért se akartam neki ezt az örömöt megadni, hogy csak úgy adakozok ilyen csókokkal. Abban is biztos vagyok, hogy magában sokszor elátkozta a reggel azon percét, mikor nadrágot vett fel. Na igen a szoknya az a nők kiváltsága. Bár lehet hogy Seben jól állna. Enyhén remegő hasfalam tanúskodott egyedül arról, hogy én vígan elfantáziáltok mindenről ami eszembe jut, jelen esetben Seb szoknyában. Kellemetlen a szitu én ugyan is tudom, hogy hol kell érintenem, hogy teljesen az eszét veszítse, ennek ellenére, azért őt se kell félteni. - Ühm... - nyögtem, sóhajtottam kitudja melyik, vagy esetleg a kettőnek furcsa keverékét produkáltam. Jelen esetben a francot se érdekelte, egyedül annyi maradt meg bennem, hogy Seb-nek volt olyan tehetsége és talált rajtam egy olyan pontot amit a maga javára tud fordítani, azt hiszem, hogy igen érdekes estének nézünk elébe, na nem mintha eddig ennek nem lettem volna tudatában. Már pusztán az is érdekes, hogy eddig nem próbáltuk a másikat beleolvasztani a falba, hogy ő képezze az új tapétát. Igaz, általában ilyenkor szokott következni, hogy minden ami körülöttünk épségben van bútor, az záros időn belül darabokban végzi. És ennek a ténynek egyedül csak a lakberendezők tudnak örülni, hiszen bőségesen megfizetjük őket. Na igen a pénz nálunk nem számít. - Igen úgy vélem tudok vele bánni – feleltem a kérdésére, mert azért a nyögés nem éppen az értelmes válasz mintapéldája. Na nem mintha engem olyan nagyon zavarni, igaz lassan eljutok arra a szintre, hogy semmi sem zavar.

- Na igen, mióta is tépjük egymás idegeit? - néztem rá kérdőn. Biztos már van vagy húsz éve ha nem több. És ez alatt jó sok év alatt, már tökélyre fejlesztettük, hogy mindig a „legjobbkor” tudjuk a másikat a földbe döngölni puszta szavakkal. Azért enyhén kellemetlen hogy a többiek előtt üvöltve szidjuk a másikat. Na az is igaz, ha nem mi akkor ki, rázná fel az unalmas gyűléseket. Hmm... gyűlés. Jókor jut nekem is eszembe a Fan-nal való beszélgetés... Kéne erről majd Seb-bel is beszélnem, kivéve ha ő erről már nem hallott volna, igaz az is, hogy oly annyira elvoltunk foglalva, a magánéletünkkel, hogy nem nagyon figyeltük, legalábbis én hogy mi folyik a kastélyban. Nem rég szereztem meg én is a hiányzó események listáját, természetesen a cselédektől, mert a saját informátoraink semmit se tudnak... Na szóval kissé nagy lendülettel felültem, melynek következtében lefejeltem Seb-et. Isten a tanúm nem szándékos volt! Hangosan nem kértem elnézést, elégedjen meg annyival hogy villantottam rá egy bocsánatkérő mosolyt. Ez is több mint a semmi.

- Ühüm – bólogattam szorgalmasan. Ne csináljon úgy mintha nem értené miről van szó, bár azért én is szorgalmasan részt vettem a játékban, mármint abban, hogy lazán tetejük a hülyét, pedig tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy mit gondol a másik, s mire akar kilukadni. Enyhén oldalra döntött fejjel néztem és próbáltam valami értelmes választ kinyögni, de előbb a csók, s majd utána válaszolok. Na igen a csókokat nem lehet megunni, ezt meg végképp nem lehetett. - Szerinted nem vagyok elég rossz hozzá? - néztem rá sejtelmes mosollyal az arcomon. Legyőztem a késztetést, hogy a vállánál fogva hanyatt döntsem, és végre eljöjjön a nadrágtól megfosztás ideje. Visszatérve a csókra, nagyon jó volt, talán jobb mint az összes eddigi, s talán most először fordult meg a fejemben, hogy az összes aggodalmamat kidobom az ablakon és hagyom hogy Seb azt csináljon velem amit akar. Bántani úgy se fog, ez biztos, meg aztán... ha valami nem tetszik biztos lehet benne, hogy jelezni fogom felé. - Volna helyem bennük? - kérdeztem vissza. Kérdésre kérdéssel válaszolni, egy idő után idegesítő, az tény.

Ezzel a folyamatos forgással nekem személy szerint nincs sok bajom, elvégre mindketten kiélvezhetjük egy picit, hogy a másik kényeztet, oké, igazából én bosszantom, legalábbis valami olyasmivel próbálkoznék, meg hogy a tűréshatárának a határát feszegessem. Nincs is jobb dolog mint a tűzzel játszani, csak vigyázni kell, hogy ne égessen meg, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy nagyon égetni akarna. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy becsukta a szemét. Na igen, ő szó szerint is képes szemmel ölni, és valamit ezt nem akarom megtapasztalni a saját bőrömön, és a becsukott szemek, arra engednek következtetni, hogy ő se szeretne engem eltenni láb alól – már amikor… de most jelen pillanatban biztosan nem kívánta a halálomat. Forró csókja meglepett ugyan, de nem késlekedtem és szintén ugyan olyan forrón csókoltam vissza, Hátát közben végig cirógattam, egyszerűen muszáj volt valamit kezdenem a kezeimmel. Morgását figyelmen kívül hagytam, ha ő megteszi ezt néhány mondatommal én miért ne tehetném? Bár az tény és való, hogy itt mi még nagyon megfogjuk a másikat szívatni.

És azt hiszem most tartok ott hogy én menten lehidalok. Sebastien szavai felértek egy jól eltalált sokkterápiával. Csak lestem rá, s közben kattogtak a kerekek az agyamban. Most ugye ezt nem gondolta komolyan? Háttal voltam neki és térdeltünk az ágyon ez oké, de akkor is most így nyíltan felajánlani hogy igyak belőle? Valamiért ez számomra annyira hihetetlennek tűnt, hogy kellett pár perc míg feldolgoztam mit mondott és utána még kellett pár perc, hogy ki is találjam mit fogok csinálni. Jó ez utóbbi lényegesen könnyebb volt mint feldolgozni... Megfordultam, de még mindig térdeltem és közel hajoltam hozzá. Balra döntöttem a fejemet, a nyakamból kisöpörtem a hajamat, és csak néztem Seb-re. Nehogy csak az legyen, hogy én iszok, ő meg tűr. Nos itt a remek alkalom, hogy a viszont kóstolás meglegyen. Felesleges lett volna mondani bármit is, hiszen a tetteim elég jól beszéltek helyettem is. Igazából kíváncsi voltam, hogy most megharap vagy se, rajta áll, de bármit is választ tegye gyorsan. Na nem mert hogy fáradtam volna vagy valami, egyszerűen kényelmetlen volt sokáig így tartani a fejemet. De egyelőre egy szót se mondtam, nem fogok most panasz áradatba kezdeni, mert nem minden add meg uram de azonnal történik.

Jól eső borzongás futott végig a gerincem mentén, mikor Seb lassan végig simított a combomon, s lassan a belső oldalára tért át. Vártam hogy feljebb csússzon a keze, de erre nem került sor, elvette onnan a mancsát, aminek nagyon nem örültem. De azt hiszem most az hogy kölcsönösen idegeljük a másikat – még mindig, de most ő is bekeményít. - Naaa – morrantam fel, és fordultam hátra, hogy pusztán tekintettel vonjam kérdőre, hogy ennek most mi sok értelme volt. Mert hogy szerintem nem sok egyszer az is biztos.

Hogy őszinte legyek én se nagyon tudtam mit most csinálni ezzel a kialakult helyzettel. Abban azért biztos voltam, hogy mostantól befogom a számat és eltűrök mindent, még a bilincset is elviselem... Ez az este nagyon afelé haladt, hogy ellegyen cseszve, ami főként most nekem köszönhető, meg annak hogy soha nem jó nekem az ami van. Morcos voltam, ezt le sem tagadhattam, igaz főként magamra voltam most kiakadva, s reménykedtem, hogy ezt Seb nem fogja magára venni, hiszen ő semmiről sem tehet. Ez az egész most miattam van, akár tetszik akár nem. Ölelése rendkívül jól esett, s egyébként is nagyon pocsékul éreztem magam, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy könnyekbe törjek ki ami enyhén cinkes lett volna, mert ha kibuggyannak a könnyeim akkor ez az este végérvényesen el lesz cseszve és ezt nagyon nem akartam. Ölelésében megnyugodtam, ami furcsa volt, hiszen mikor együtt voltunk akkor a nyugodtság nagyon elkerült minket, erre most még is idilli béke és nyugalom van körülöttünk. Nem zavartattam magam emiatt. Emiatt nem, amiatt már inkább, hogy miért kell nekem most ennyit szerencsétlenkednem. Erre szerintem senki nem tudott volna válaszolni, hiszen még én sem találtam rá a szavakat. De még gondolatokat sem, hogy mit miért tettem. Mentségemre csak annyi szól, hogy csak szóból hallottam általában ezeknek a kikötözős játékoknak a végét, mikor még a kastélyban voltam. Csak örülni tudok annak, hogy annak idején parancsot szegtem. Annál már az is jobb lett volna ha meghalok… Sóhajtottam és még közelebb húzódtam Seb-hez, már ha ez fizikailag kivitelezhető lett volna, ha nem akkor is a szándék legalább meg volt, lényeg ez.

Ha nem lett volna bennem annyi büszkeség, akkor most pattantattam volna fel és szaladtam volna vissza a szobámig, és bebarikádoztam volna az ajtót, s nem engedek be rajta senkit. De persze ez megmaradt kósza álomnak. Amikor kibontakoztam az öleléséből, nem tudom, olyan volt mintha, áh a franc se tudja, de szar érzés volt és ez a lényeg. Lehajtott fejjel vártam, hogy Sebastien mondjon valamit. Addig is békésen tanulmányoztam a térdeimet. Szorongtam és izgultam, hogy most mit fog csinálni. Ha elutasít, abba szerintem én belepusztulok, de ha nem is, az fix, hogy én lelépek innen, ha nem is örökre de egy jó időre biztosan. Annál jobban meglepett, mikor magához ölelt. Nem ezt vártam, valami olyasmit vártam, hogy menjek a francba vagy ehhez hasonló izé... De semmiképp sem ölelést. Oké, vannak még csodák. Meglepődve pillogtam rá, hogy ez mi, oké hiába tudtam mit csinál, azért felfogni még nem mindig sikerült – legnagyobb bánatomra.

Nem igazán örültem annak, hogy az államnál fogva szeretné hogy a szemébe nézzek, én megvoltam azzal is elégedve, hogy minden fele bámulok, csak rá nem, na persze ezt ő nem hagyta, így végül a kezdeti ellenkezés után feladtam. Legyen az amit akar. Hallottam mit mond, nagyjából meg is értettem, viszont a felfogás az még időbe került, és az hogy még erre valami értelmes választ is kitudjak magamból présleni... nos ehhez lassan már kész csoda kell. Inkább csak bólogattam a szavaira. Ha másképp nem megy így is lehet éppenséggel beszélgetni, jó persze nem annyira audiális, de ha nincs más, akkor marad ez. Ja még annyi, hogy amint feldolgoztam a dolgokat, közelebb léptem hozzá, és óvatosan megcsókoltam. Nem tudom, hogy miért pont óvatosan, de ha már így sikerült akkor ez van. És akkor azt hiszem folytathatnák is a dolgokat, lassan felkel a nap, mi meg sehol sem vagyunk..."

Tárgy: Re: Lycoris de la Vega Szomb. Márc. 03, 2012 10:53 am

Cori! Hát szóhoz sem jutok. Epekedve vártam, hogy olvashassam az előtörténetedet, és nem is csalódtam. Megérte ennyit várni. Gratulálok, ilyen hosszú ET-t rég láttam már, és ilyen izgalmasat is. Nagyon jó a sztorid, és tetszik a 8 éves kislány, aki Striga bácsival babázni akar. Very Happy

A szerepjátékpélda is hosszúra, és érdekesre sikerült. Ügyes vagy!
-----------------------------------
Lycoris de la Vega Erpw01y3qpjso4jh22rt

Irány avatart foglalni, no meg játszani!! Razz

Tárgy: Re: Lycoris de la Vega Szomb. Márc. 03, 2012 6:11 pm

Köszönöm szépen (:

» Pandora Evangelina Katherina Walessandra de la Vega