Régi őrállás

~Damien~


A mai éjszaka alkalmával valahogy a szokásosnál a jobban nem volt
kedvem hozzá, hogy órára menjek. A nagy részét már halálra untam, az
egyetlen pedig ami érdekelt, a mai napon nem szerepelt a repertoárban, de
kivételesen úgy döntöttem, hogy jobb dolgom híján még is csak meglátogatom
az órákat. Vagy legalább is az első egy néhányat, amíg ténylegesen el nem
megy tőle a kedvem.
Az iskola épületének megfelelő szárnya felé haladva érzékeltem, hogy Lysnek
bizony esze ágában sincs rést venni az órákon, helyette Sebastiannal csatangol
és őszintén nem hibáztattam érte. Egy évvel alattam járt, így volt róla némi
fogalmam, hogy merre járhatnak a tanagyagban. Valamiért nem lepődtem meg,
hogy nem fog megjelenni az órákon. Bár amire igazán kíváncsi voltam, az, az,
hogy Kirova mikor hívat majd emiatt. Vagy hogy ő mivel próbál rávenni minket
az órák látogatására.
Ahogy elértem az épület bejáratát, derült égből villámcsapádként ért a fejfájás,
amely az elmémbe robbant. A kezemben tartott táskám, a földön landolt, én
pedig szédelegve, dőltem a falnak, hogy ne essek össze. Tudtam, hogy mi
ez az érzés, de megpróbáltam elnyomni, erre azonban ahelyett, hogy
csendesedett volna, ahogy szokott, még elemibb erővel tört rám. Szóval ezzel
el is dőlt, hogy az óráim ma nélkülözni fognak. Szédelegve álltam fel táskám
pántjával a kezemben indultam egy félreesőbb terület felé, ahol egyedül
megvárhatom, amíg ez az egész lecseng. Az iskola külső területei felé az
őrházak egyikéhez mentem. Haloványan tudtam, hogy Damien mérges lesz
rám, amiért nem találkozom majd vele időben az ebédlőben, de valami más
elterelte erről a figyelmemet.
Lassan öltöttek alakot és homályosak voltak, de a legrosszabb az egészben,
hogy most sokkal többen voltak, mint a múltkor. Összeszorított fogakkal
tűrtem, hogy a fejfájásom egyre nagyobb és erősebb hullámokban törjön
rám, mígnem meguntam a dolgot.
- Tűnés! - sziszegtem mérgesen kezemet a halántékomra szorítva, összekuporodva
az őrház falánál. Elkeseredetten próbáltam arra koncentrálni,
hogy eltűnjenek végre. Azt akartam, hogy végre vége legyen. Bárcsak Lys
itt lenne velem, mert bár nem látná, tudtam, ha ő itt lenne, akkor
elmennének. Nem tudtam elég erősen koncentrálni, mert a szellemek
továbbra is ott maradtak körülöttem. Végső elkeseredésemben nyúltam a mágiámhoz, s a következő pillanatban ellökve magamat a faház oldalától a nyílt területen egy tűzkörben térdeltem. Ők pedig végre nem jöttek közelebb.

Nem tűntek el, de nem is jöttek közelebb ezzel is engem gyengítve. Nem
mintha nem lettem volna így is elég gyenge. Ez a fejfájás egyszerűen úgy
hiányzott, mint egy púp a hátamra... vagy két lyuk a nyakamra, ha közhelyes
akarok lenni. De ez most teljesen mellékes, az egyetlen ami most számított,
hogy a szellemek, egyre halványabbak lettek, és tudtam csak idő kérdése, hogy
visszavonulót fújjanak.
- MENJETEK MÁR! - kiáltottam rájuk ezúttal szinte teljesen elvesztve az uralmamat.
Ez abban is megmutatkozott, hogy körülöttem felhúzott tűzkör lángjai hirtelen
egészen fejmagasságig emelkedtek, majd ismét visszatértek eredeti alakjukba.
Újra csak a bokám magasságáig értek, az én homlokon azonban már izzadság
ütközött ki, amely jelezte kimerültségemet. Reszketegen hunytam le szemeimet
és jobb kezemmel a nyakamban lógó ezüst medálomat szorítottam meg
elkeseredetten próbálva erőt meríteni belőle.
A következő pillanatban hallottam meg Damien hangját, szinte egészen közel,
s tudtam, hogy megmenekültem. Az, hogy ő itt van azt jelenti, hogy a szellemek
végre eltűnnek, mintha sosem lettek volna. És ahogy kinyitottam szemeimet,
láttam, hogy végre egyedül vagyunk. A halovány arcok és testek teljesen
eltűntek így én is eltüntettem az eddig emelt lángokat.
- Elmentek... - suttogtam rekedten és próbáltam figyelmen kívül hagyni a még
mindig rémerős fejfájásomat, amely azonban szépen fokozatosan enyhülni fog.
Tudtam, hogy így lesz, hiszen mióta az első kísértetemet láttam, egy héttel a
feltámasztásomat követően, mindig így volt. Most is el fog majd múlni, de
ezúttal tartok tőle sokkalta tovább fog tartani. Még sosem rontottak rám, ennyien
és ilyen váratlanul.
Lassan szüremlett el a tudatomig immáron teljesen, hogy nem vagyok egyedül,
arról nem is beszélve, hogy Damiennek fogalma sincs róla, hogy mi bajom lehet,
vagy hogy egyáltalán mi történt.
- Jól vagyok. - motyogtam rezignáltan, bár tudtam tökéletesen tisztában van
vele, hogy hazudok Én i tudtam, és ő is tudta, de ez még nem jelentette azt,
hogy meg is fogom neki mondani, hogy mi folyik itt. Nem... Sebastian tudja
mit érzek, elvégre ő is látja őket. Egy emberrel éppen elég nehéz volt
megosztani ezt a furcsaságot, eszem ágában sincs megkísérelni, hogy valaki
olyannak magyarázzam el, aki még csak nem is látja őket.

Kába voltam, az egész fejem zsongott. Úgy éreztem magamat, mintha
nagyon sokáig és nagyon hangosan hallgattam volna a zenét, vagy néztem
volna a tévében valamiféle műsort. A fejfájásom tudtam, hogy nem fog
egyhamar enyhülni, de azt igen hogy elfog múlni. Muszáj volt hinnem benne,
hogy elmúlik, különben képtelen lettem volna elviselni ezt a feszítő érzést,
amely még a látásomra is hatással volt.
- Tudom... tudom, hogy már elmentek. - motyogtam rezignáltan válaszul
Damiennek, de azt is tudtam, hogy vissza fognak jönni. Sosem hagynak
majd el, legalább is addig egészen biztosan nem, amíg életben vagyok. Ők
tudják, hogy közéjük tartozom, hogy ott kellene lennem velük, de nem vagyok.
Nem mert Lys visszaadta nekem az életemet, nem számít, hogy milyen jogot
formálnak rám, én élek, ők pedig halottak. De még ha halottak is kihasználják
a kapcsolatot, mert tudják, hogy látom őket... tudják, hogy ez fáj. Hogy szépen
lassan megőrjít.
- Köszönöm. - pillantottam fel Damien arcára, bár nagyon nehezemre esett
bármire is fókuszálni. A látásom még közel sem volt a régi, bár már csak a
látott tárgyak szélei mosódtak el kissé. Ez megnyugtatott, mert azt jelentette,
hogy hamarosan ismét teljesen kitisztul a látásom, és lassanként a lüktetés
is elmúlik a fejemből. Damien szavai rángattak fel a "víz" felszínére,
emlékeztetve rá, hogy nem vagyok egyedül. Nem mintha egyedül képes lettem
volna talpon maradni. Még mindig kóvályogtam és csak az ő karjai tartottak
állva.
- Rajtam senki sem tud segíteni. - feleltem kábán felnézve szinte áttetszően
kék szemeibe, és azt kívántam, hogy bárcsak megérthetne. Bárcsak
elmondhatnám neki, de tudtam, hogy nem lehet, és azt is hogy teljességgel
értelmetlen lenne. Nem akarom, hogy bezárjanak valami diliházba, mint az
őrülteket. Bár kétségkívül tudtam, hogy nem normális az, hogy szellemeket
látok, de tudtam, az sem normális, hogy még élek.

Meghaltam. Ezen nincs mit megmagyarázni, egyszerűen csak egy striga fogta
magát és belemélyesztette az agyarait a torkomba, és tetemes mennyiségű
vért vett el tőlem, majd egyszerűen félredobott, amikor valaki más vonta el a
figyelmét. Én meg jobb ötlet híján szépen elvéreztem, de legalább nem voltam
magamnál, fél siker. Nem ha jobban meggondolom, tökéletes siker, mert ha
akár egy kicsit is magamnál lettem volna, biztos, hogy ordítottam volna torkom
szakadtából. De nem voltam magamnál így mindenkit megkíméltem a
megsüketüléstől, magamat pedig az égető fájdalomtól. Aztán Lys megoldott
minden további problémát, szépen feltámasztott.
Az elmém kezdett túljutni a ráereszkedett ködön és fejfájáson, így, amikor Damien
ismételten beszélni kezdett, már kellőképpen magamnál voltam ahhoz, hogy
teljes mértékben megértsem a szavait, és azoknak a jelentését. És őszintén
szólva egyáltalán nem tetszett a mondanivalójának az értelme.
- Próbálja csak meg. Téged kedvellek, az utódodat első adandó alkalommal
felgyújtanám, és égne mint egy rongybaba. - feleltem hevesen, bár szavaim
inkább egyfajta morgásként törtek elő az ajkaim közül. Egy másik testőr,
lehet, hogy eredményesebben megtalálna... bár ebben őszintén kételkedek.
De az biztos, hogy fogalma sem lenne, hogy közelítsen hozzám, amikor
kiakadok. Olyankor az egyetlen aki eddig le tudott csillapítani az Lys, tekintve,
hogy tőle szívtam el az őrületet. És persze, amikor ő csavarodik be, akkor én
vagy Sebastian, attól függ melyikünk van közelebb.
Ahogy megláttam az arcán, azt a csibészes mosolyt, kényszert éreztem, hogy
én is valamiféle mosolyt produkáljak, csak, hogy megnyugtassam. Nem mintha
ezek után, hogy ilyen furcsán viselkedtem egy könnyen meg tudnám nyugtatni.
Az jelenleg merő ostobaság lenne és csak magamat csapnám be vele.
- Hagyjuk, hidd el... ezen nem tudsz segíteni. - feleltem, felsóhajtva. Tudtam,
hogy csak félig mondtam igazat, elvégre segíthetne, azzal, hogy megöl. Na,
csak hogy nekem semmi kedvem meghalni, ő meg teljesen begőzölne, ha csak
felvetném a lehetőséget, hogy nincs-e kedve esetleg kinyírni. És persze
ezzel az ő életnek is igen hamar vége szakadna, ezt pedig nem akarom.
Amikor azt mondta, hogy találunk rá megoldást, szinte majdnem el is hittem
neki, hogy ez tényleg így van, de még mindig a helyén volt az eszem. Halvány
mosollyal az arcomon, simítottam meg az övét, jelezve, hogy felejtse ezt szépen
el. Remélhetőleg az egészet, ami történt, én is ezen vagyok, mindig,
akárhányszor csak valami hasonló történik. Csendesen bújtam ki a karjai közül,
majd ott ahol voltam egyszerűen csak leültem. Nem éreztem még elég erőt
magamban ahhoz, hogy ebédelni, vagy akár hova máshova menjek.
- Merre jártál? - kérdeztem végül, felpillantva rá, hiszen úgy volt, hogy az
ebédlőben találkozunk, de előtte én aludtam. Kialudtam a Spokenban lezajlott
vidám kis vásárlásom fáradtságát. Damien nem tudom mivel töltötte az idejét,
de úgy gondoltam, hogy ha már itt vagyunk, ideje megkérdezni. És persze
szerettem volna elterelni a témát, kínos állapotomról is.

Jobb ötlet híján ülve maradtam. Nem túlságosan zavart, hogy esetleg piszkos
lesz a ruhám. Sosem tartoztam azok közé a kényes nők közé, akik a legapróbb
folt láttán lecserélik az öltözetüket, vagy csak azért mert ebben már látták őket,
hát akkor tűzre vele, többet fel sem veszem. Tény és való, hogy különleges
alkalmakkor különleges ruhát illik viselni, amiből annyi van, hogy ha sorba
megyek rajtuk, akkor kétévenként kerül sor ugyanarra a darabra. Vagy három...
attól függ megjelenek-e egyáltalán a bálokon.
- Ígérem. - bólintottam komolyan, tudva, hogy nem maradt más választásom.
Nem akartam elveszíteni Damient, de azt sem akartam, hogy valahogy rájöjjön
arra, hogy mi is történt valójában Madridban. Arról nem is beszélve, hogy
elkeseredetten imádkoznom kell majd azért is, hogy ne éppen egy rosszabb
pillanatomban legyen a közelemben. Sok mindent képes vagyok elviselni, de azt
nem, ha esetleg benne, vagy Lysben kárt tennék. Mindenki más jobban teszi, ha
elkerül és akkor egy hajszáluk sem fog megpörkölődni. Érdeklődve figyeltem
Damient és hirtelen elkezdtem gondolkodni, hogy mióta is nem akartam, hogy
elmenjen mellőlem. Talán Madrid óta... igen, valahogy azóta érzem, hogy
bármennyire is bánok jól a tűzzel, jó ha ott van mellettem egy testőr. De nem
csak egy testőr, hanem ő. Mert benne megbízom még ha ezt nem is mutatom
ki olyan nyilvánvalóan, mint azt lehet kellene.
- Nem, nem igazán. - feleltem kissé tétován, mert a gyomrom háborogni kezdett
már pusztán az étel gondolatára. Ezért úgy döntöttem, hogy a legjobb megoldás
ha valamivel elütöm az időt a vacsora kezdetéig. Akkor pedig majd benézek egy
etetőhöz és után megnézem ezúttal mi a menü. Egy kiadós halálon túli túra
után valahogy nem az első gondolatom az, hogy megtömjem a hasamat.
Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel és vetettem magamat Damien hátára,
majd egy vidám mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Mit szólnál, ha edzenénk egy kicsit? - vetettem fel a lehetőséget, amelynek
gondolata már önmagában elég volt, hogy elterelje a gondolataimat minden
másról. Arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi alkalommal Damien úgy elvert,
hogy két napig sétálni és ülni esett igazán nehezemre. A fekvéssel semmi
problémám nem volt, de nem henyélhettem két napig, mert nem vagyok puhány.
Legalább is eszem ágában sem volt kimutatni, hogy mennyire fáj. Damien még
képes lett volna azt mondani, hogy többet nem edz velem, mert csak kárt
tesz bennem.

Amikor megkért, hogy ha neki nem is, de legalább a húgomnak beszéljek
erről az egészről nem sok hiányzott hozzá, hogy hangosan felnevessek. Ez
azonban nem lett volna bölcs dolog, mert magamat ismerve, ez nem az a vidám
és boldog nevetés lett volna, hanem inkább a hisztérikus fajta. Elvégre Lys
pontosan tisztában volt vele, hogy mi bajom van mostanság, ahogy Sebastian is.
És már dolgozunk a megoldáson... csak még nem jutottunk semmire sem.
- Rendben ezzel nem lesz gond. - bólintottam rá és bár mindig átgondoltam,
hogy miket mondok... vagy legalább is az esetek nagy többségében megtettem,
reménykedtem benne, hogy ezzel a válaszommal, most nem árultam el neki túl
sokat. Nem akartam, hogy akárcsak felmerüljön benne az a gyanú, hogy Lys
esetleg már tökéletesen tisztában van a problémámmal. Nem mintha attól féltem
volna, hogy húgom esetleg elmondja neki... feltétlenül megbíztam benne. De
nem akartam, hogy akárcsak Damien kérdezősködni kezdjen, mert az mások
figyelmét is felhívta volna a dologra. Ez pedig veszélyes volt, elsősorban Lys
számára. Ezt pedig nem engedhettem meg!
A következő szavaira azonban, egész testemben megmerevedtem.
Önkéntelenül is az a sponakeni sikátor képe vetült a szemeim elé és ezért
meg kellett ráznom a fejemet, hogy kiűzzem belőle a képeket és visszatérjek
a valóságba.
- Nem! - mondtam szinte azonnal, bár utólag rájöttem, talán sokkalta élesebben
és ellenségesebben, mint szerettem volna. Nem akartam megbántani, de
eszem ágában sem volt újra belőle inni. Kirándulásaink nyomán Lyssel volt
szerencsénk találkozni néhány női dampyrral, akik igen más fajta életformát
folytattak, mint amilyet mi láttunk születésünktől fogva. A gondolatra is
megborzongtam, hogy Damien akárcsak a függőség közelébe is kerülhetne.
De tudtam, hogy ezt nem fogom hagyni megtörténni, mert soha többet nem
iszom majd belőle, nem számít mi történik!
A szavait hallva először felvillanyozódtam, a következő pillanatban azonban az
agyamban megszólaltak a vészcsengők, mint a templomban a harangok.
Mindig hallgattam a megérzéseimre, amelyek bár nagy többségében bajba
sodortak, sosem hagytak cserben. És az ösztöneim most óvatosságra intettek,
nem tudván mi lehet ezzel Damien célja. Az a típusú lány voltam, aki mindig
betartja azt, amit ígért.
- Nos... rendben... talán. - bólintottam végül, hangomból azonban meg sem
próbáltam elkendőzni a bizonytalanságot. Azt akartam, hogy tudja, tudom, hogy
akar valamit és nem tölt el túl nagy örömmel a lehetőség, hogy ez esetleg
valami olyasmi, amit nem akarok, vagy nem tudok majd teljesíteni. Két
dologról tudtam, hogy sohasem fogom megtenni; sosem fogom elárulni Lyst és
soha többet nem fogok inni belőle. Nem tudtam mit akarhat, de reménykedtem
benne, hogy nem arra szeretne választ kapni, hogy miért is voltam nemrég
annyira az őrület közeli állapotban.
- Kezdhetjük? - kérdeztem, majd hátat fordítva neki kissé távolabb sétáltam
tőle és felvettem a támadó pozíciómat. A térdeimet kissé behajítottam, karjaimat
lazán felemeltem a testem két oldalán. Ebből a pozícióból könnyen át tudtam
váltani védekezésre, mert tudtam Damien ellen valószínűleg erre leszek
kényszerülve, hiszen sokkal tapasztaltabb nálam.

És nem csak, hogy tapasztaltabb, de őt egészen fiatalkorától kezdve a
strigákkal való harcra képezték ki. Én ezzel szemben csak annyit tudok
felmutatni, hogy Lyssel megtanultunk, hogyan kell a tőrökkel bánni és persze
tökélyre fejlesztettem a gyújtogatási hajlamomat is. A tüzet azonban eszem
ágában sem volt felhasználni Damien ellen, mert nem akartam, hogy megsérüljön.
És persze azért is, mert így semmit sem tanultam volna meg a közelharcról. Bár
az is tény, hogy nem azért kértem, hogy megtanítson, hogy öljek meg egy
strigát, hanem, hogy hogyan kerüljem el, azt hogy engem öljenek meg.
Erősebbek és gyorsabbak nálam, tehát az egyetlen opció ha szembe kerültök
eggyel, hogy felgyújtom, vagy hogy elég jól tudok védekezni ha már testközelbe
került hozzám. Utóbbit azonban minden erőmmel és tőrömmel igyekszem majd
elkerülni. Nem áll szándékomban ismét meghalni, főleg úgy, hogy Lys nincs a
közelben. És még így sincs garancia arra, hogy esetleg másodszor is képes lenne
visszahozni az életbe.
Láttam, hogy heves tiltakozásom nyomán az arca teljesen kiüresedett. Ez nem
volt jó jel, mert nem akartam megbántani, mindössze... egyszerűen nem
voltam képes elviselni a gondolatot, hogy az én harapásom tegye őt függővé,
mint az etetőket. Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem az agyam által a szemeim
elé vetített képet, és megpróbáltam az ellenfelemre koncentrálni. Muszáj
volt figyelnem, mert Damienre jellemző volt, hogy a lehető legváratlanabbul
támad, és nem akartam megint alul maradni vele szemben. Persze tudtam,
hogy nem nyerhetek, de hát álmodozni attól még szabad.
A következő pillanatban mindent elsöprő rohamra indult, és egy pillanatra
pánikba estem, hogy kiterülve végzem majd a földön. Nos... igazán övön
aluli ütés lett volna a büszkeségemre nézve. Így amikor a keze a mellkasom
felé lendült a bal kezemmel kivédtem az ütését, ám mielőtt a jobbal
esélyem lett volna viszonozni a támadást, kirúgta alólam a lábamat én pedig
egy hangos puffanás kíséretében elterültem a földön, majd egy nyögéssel
honoráltam azt, hogy ő is megérkezett rám. Hirtelen ötlettől vezérelve a
lábaimmal átkulcsoltam a derekát, majd mocorogni kezdtem, mint egy teknős,
amelyik a hátára fordulva ragadt. Ezzel a módszerrel próbáltam meg magamról
legördíteni Damient, de csak azt értem el, hogy odébb gurultunk, és ismét ő
került felülre. Hát ilyen nincs...!
- Na nem mondod? - morogtam kissé sértetten, nem mintha ez nem így zajlott
volna le folyamatosan. Bár valóban nem így zajlott, mert emlékezetem szerint
még sosem végeztem a földön kiterülve úgy, hogy ő maga szorított le.
Általában azért maradtam a padlón, mert már nem volt bennem annyi erő sem,
hogy egyáltalán felüljek, nem hogy újra próbálkozzak egy támadással.
Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy amikor váratlanul megéreztem
ajkait az ajkaimon, ahelyett, hogy lecsuktam volna a szemeimet, azok tányér
nagyságúra nyíltak. Szaporán pislogtam, amikor megéreztem, hogy a kezei
már nem tartanak fogva, hanem az arcomat és a hajamat simogatják. Olyan
voltam mint egy porcelán baba, akit hirtelen egy vízre szakosodott tanuló
jégszoborrá változtatott. A pillanat tört része alatt kaptam le a derekára
kulcsolt lábaimat róla, ő pedig egy bocsánatkérés kíséretében felpattant
rólam, mintha csak megégettem volna.
- Ez... elloptad az első csókomat. - motyogtam leginkább magamnak, mintsem
neki, vagy bárki másnak, miközben egyik kezemet az ajkaimhoz érintettem.
Fogalmam sem volt róla, hogy mi lenne a helyes az adott pillanatban, vagy
hogy ez egyáltalán helyes volt-e, de annyira zsibbadt voltam, hogy ha bárki
bármit kérdezett volna tőlem, csak kukán bámultam volna rá, mint egy birka.

Nem azért ért újdonságként, hogy egy férfi romantikus értelemben közeledett
hozzám, hanem az, hogy Damien volt az. Na igen, sosem gondoltam rá, hogy
ő úgy néz rám, ahogy egy férfi néz egy nőre. Én valahogy mindig is azt hittem,
hogy továbbra is, azt a hosszú barna hajú kislányt látja maga előtt, amikor
rám néz, aki egyszer csak derült égből villámcsapás módon az ölébe pottyant.
Jobb kezemmel megtámasztottam magamat a földön, ezáltal ülő helyzetbe
tornázva magamat, másik kezemet, azonban továbbra is az ajkaim előtt
tartottam. Hirtelen eszembe jutott az a fiú, aki az először próbálkozott meg
azzal, hogy megcsókoljon... a ruhája igen rövid időn belül elégett, ő nem
sérült meg. Úgy véltem a jelzés egyértelmű volt. Tévedtem. A következő srácnak
másodfokú égési sérülések keletkeztek a kezein, amelyekkel leszorított az
egyik elhagyatott folyosón. Az utolsó jelentkezőt, pedig a szó legszorosabb
értelmében felgyújtottam. Nem adtam könnyen az első csókomat, azt
követően azonban a többi idióta legalább megtanulta, hogy ha minden
testrészüket égés mentesen szeretnék megőrizni békén hagynak.
Damiennek persze erről fogalma sem lehet, hiszen akkor még remek
hobbinak bizonyult az, hogy meglépjek előle. Majd hirtelen eszembe jutott,
ahogy hirtelen leugrott rólam, és ettől egy pillanatra pánik öntött el.
- Megégettelek? - pattantam fel hirtelen álló helyzetbe és hangomba nem
csupán idegesség, hanem valóságos pánik keveredett az aggodalommal.
Bár akkor abban a pillanatban nem éreztem forrónak a testemet, de nem
tartottam kizártnak, hogy ennek ellenére is megperzseltem. Kritikus szemmel
mértem végig, de megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem láttam
semmiféle égésre utaló nyomot a ruháján, vagy akár a bőrén. A kezét nem
láttam rendesen, de eszem ágában sem volt megfogni, hogy megnézzem.
Hirtelen minden egy pillanat alatt változott meg közöttünk és egyenlőre
nem tudtam, hogyan is reagáljak erre.
- Nem haragszom, de aki legutóbb megpróbálta azt felgyújtottam. - feleltem
egy vállvonás kíséretében azt mutatva ezzel, hogy nem nagy dolog az egész.
Próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben van, még akkor is
ha szívem szerint kiszaladtam volna a világból. Az arcát elnézve így is
megbánta... de akkor miért tette?! Na ez az, amit nem fogok megkérdezni!
- Nekem jól esett. - szaladt ki végül a számon, és úgy éreztem, hogy mentem
falnak megyek! Az agyam és a szám közötti kapcsolattal valami nagyon
nem volt rendben. Nagyon, de nagyon nem az már egyszer biztos! Most
érkezett el az a pillanat, amikor a lehető legjobb megoldás a taktikai
visszavonulás, de nevezhetjük a dolgot fejvesztett menekülésnek is. Igen
ez határozottan jobban illik a helyzetre.
- Nekem... most mennem kell! - mondtam végül, majd felkapva a táskámat
igen gyors hátraarcot mutattam be neki és futva indultam be először az ebédlő
felé, majd odaérve megkerültem az épületet és a templom háta mögött
elosonva visszasiettem a morák lakóépületeihez. A célom egyenesen Lys
szobája volt, belecsusszanva a fejébe biztos forrásból tudtam, hogy éppen
ott van és nem mellesleg egyedül is.

Köszönöm a játékot, nagyon élveztem ^.^