Lissa Dragomir

Teljes név: Lissa Dragomir
Becenév: Lissa, Liss
Nem: nő
Születési hely/idő: Pennsylvania (Királyi Udvar), 1994. július 15.
Faj: Mora
Kor: 17
Tartózkodási hely: Szent Vlagyimir Akadémia

Csak moráknak:
Mire szakosodtál? : Lélek


Személyiség: Kedves lány vagyok, aki szeret segíteni embereken. És persze sebesülteken is, de ez ellen semmit sem tehetek, mert a lélek megköveteli tőlem, hogyha egy vérző, vagy halálán lévő élőlénnyel találkozok, akkor azonnal meg akarjam gyógyítani. Ha már itt tartunk... Igen a lélek. A lélek miatt sokszor depresszióba esek, és amikor nagy hatással van rám az a sötétség ami a lélekhasználókat gyötri, akkor előfordul, hogy erőszakossá, és durvává válok. De egyébként szeretem a társaságot, és gyakran vagyok nagy hatással az emberekre - gondolom ez is a lélek egyik mellékhatása, hogy a karizmám valami brutálisan nagy. A barátaimért mindenképpen kiállok, és képes lennék miattuk a strigák elé vetni magamat. Viszont nem megfontolatlanul, mert h hogy egy nagyon megfontolt lány vagyok, és többször is átgondolom, hogy mikor mit teszek. Ezentúl mindenkivel kedvesen viselkedek, kötelességtudó vagyok, és udvarias.

Kinézet: Mint a legtöbb mora, én is olyan szuper vékony, magas, és karcsú vagyok, akár egy topmodell. Fehér bőröm van, de nem olyan krétaszínű mint a strigáknak, hanem egészségesen fehér, és enyhén sápadt. A szemem jádezöld, ez pedig egy családi örökség, ugyanis a Dragomirok és a Daskovok (két főnemesi család) szeme gyakran ilyen jáde színű. Platinaszőke, hosszú hajam van.

Amihez értek...: Gyógyítás, és bűbáj





Előtörténet:
A Dragomirok a tizenkét főnemesi családba tartoznak. Én pedig a Dragomirok közé tartozok. Anyukám és apukám hat éves koromig neveltek, bár még akkor is félelemben. A strigák előszeretettel ontják a morák vérét, mi pedig mora és kék vérrel együtt, igazi trófeának számítottunk. Mint valami dísz a falon. Mint egy jelvény, amit a cserkészek azért kapnak, ha valami különlegeset csinálnak. Megölni a Dragomirok utolsó családját? Na ez egy hatalmas cserkészjelvény.
Ugyanis mi voltunk az utolsó Dragomir család. Mi négyen. Anya, apa, a bátyám Andrej, és én Vaszilisza Dragomir.
Mikor Andrej hat éves lett már mehetett is a Szent Vlagyimir Akadémiára. Az általános iskolai részre természetesen. Mivel Andrej ott volt a suliban, anyáék úgy döntöttek engem is beadnak nem törődve vele, hogy még csak öt éves vagyok. Úgyhogy iskola előkészítőbe kerültem. Bevallom már vártam a sulit, hiszen szerettem a bátyámat és minden vele töltött perc öröm volt nekem, szerettem a szüleimet és az ő döntésük a legfontosabb volt számomra. Még az életet is úgy szerettem ahogy van, leszámítva a folytonos rettegést a strigáktól. De a Királyi Udvarban töltöttem kiskorom nagy részét, ahol akkora a biztonság, mint az akadémián is - ha nem nagyobb.
Tehát öt éves koromban kerültem össze Rose Hathawayel, aki a legjobb arátnőm és a kötelékpárom lett - erről majd később. A morák már tizenéves korukban szakosodnak valamelyik elemre, és aztán a saját mágiájukat fejlesztik - bár hiába, mert nem használhatják semmin. Én... én viszont nem szakosodtam. Minden mora ért az összes elemhez egy kicsikét, ezért részt vehettem a mágiaórákon. De mind hiábavaló volt, mert egyik elemet sem tudtam igazán irányítani. Ez bosszantott. Kiakasztott. Megfélemlített. Azt hittem, hogy valami nincsen velem rendben. Később jöttem rá, hogy minden a legnagyobb rendben van... Vagyis hát majdnem a legnagyobb rendben.
Akkor amikor felfedeztem, hogy mire is szakosodtam életem egyik legszörnyűbb dolga történt. Apa és Anya elkértek minket a suliból Rose-al, és Andrejjel. Mi természetesen nagyon örültünk a kiruccanásnak, főleg Rose, akinek a lógás amúgy is mindennapi, de szabályszegés nélkül még jobbnak találta a dolgot. Egy autóbaleset folytán meghalt anya, Andrej, és apa. Én olyan helyen ültem, ahol a legnagyobb biztonságban voltam. És túléltem. De hogy mi történt Rose-al? Meghalt. Láttam, hogy halott. De nem bírtam ki. Annyira, de annyira akartam segíteni neki, még ha tudtam is, hogy most már mindegy, hiszen halott. Sírva mentem oda hozzá, átmászva mindenen ami az utamba állt. Ott kellett lennem. Olyan dolgot tettem, amit soha az életemben nem csináltam még. Késztetést éreztem, hogy megérintsem, hogy feltámasszam. Amint a kezem hozzáért Rose bőréhez, megéreztem a bennem fellángoló mágiát, és olyan öröm, olyan édes és aranyos érzés fogott el, hogy nevetni, táncolni akartam. A melegség végigáramlott a testemben, szinte majd bele borzongtam, olyan csodálatos volt. Aztán vége lett. Kihunyt az a hatalmas tábortűz ami bennem égett, és eszméletlenül a földre hulltam.
Ilyen furcsa dolog nem nagyon történt velem azelőtt. Meg talán később sem... De akkor még ott van az a talán...
Rose és én megszöktünk az iskolából, két évre. Nem tudom miért. Rose azt mondta a biztonságom érdekében kell mennünk, és az életét áldozta fel értem. De végül két év bujkálás után elkaptak minket, és visszazsuppoltak a vaskapuk mögé.
Később derült ki, hogy Rose halott volt, és én támasztottam fel, mivel én a lélekre szakosodtam. Annyira kevesen szakosodnak lélekre, hogy ez már teljesen elfelejtődött az idő múlása alatt, és senkinek eszébe sem jutott, hogy mi lehet azokkal akik nem szakosodnak - vagyis akikről azt hiszik, hogy nem szakosodnak. Amikor feltámasztottam barátnőmet, akkor kialakult köztünk egyfajta kötelék. Rose érzi amit én érzek, látja amit én látok, hallja amit én hallok. Egy szóval a fejemben van. Minden érzelmemről, titkomról, és gondolatomról tud, bár ez eléggé frusztrál engem, úgyhogy gyakorlom, hogy hogyan zárjam ki őt a fejemből. Nem az a baj, hogy tud a titkaimról, hiszen azokat úgyis elmondanám neki. Csak néha úgy érzem nincsen magánéletem. Mindig ott van a szeme, és amikor kedve támad akkor beférkőzik a fejembe, és az én szememen keresztül látja azt amit én. Fura. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy mennyire, de mennyire kiakaszt amikor Rose úgy köszön a folyosón, hogy: Ez a Christian milyen rosszul smárol! (Mert, hogy Rose ezt is átéli, úgy ahogy én)
Christian. Igen, ő életem szerelme. Miután visszajöttünk a suliba, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. És hát totálisan, visszavonhatatlanul, és őrülten belé szerettem. És nincsen igaza Rosenak... Christian remekül csókol!
Viktor Daskov elraboltatott, hogy kihasználja a lélek gyógyító erejét. Azonban Rose, Christian és még néhány testőr megmentett engem. A lélek veszélyes. Nem csak azért, mert az embert ki akarják használni - ezért is tartjuk titokban a dolgot -, hanem azért, mert a lélek depressziót okoz. Őrületet. Sötétséget. Ha túl sokat használom akkor beleőrülök a rengeteg sötétségbe ami belém kerül. Úgyhogy elkezdtem gyógyszereket szedni, de télen erről le is mondtam, mert hiányzott a mágia, és a bűbáj (amihez minden mora ért, de a lélekmágusok NAGYON értenek a bűbájhoz, azaz mások manipulálásához). A gyógyszerekről lemondtam, de rendszeresen kell pszichológushoz járnom. Viszont nem bánom, mert így Adrian Ivaskovval tudjuk gyakorolni a lelket, hiszen ő is lélekmágus...

...Szóval itt tartok....

A Twilight after dark-on írt reagomat másolom be, ahol Jasper W. Hale szemszögéből írtam.

Valami hosszú olvasmányt, lehetőleg több köteteset.

Egy vámpír mit tehetne, minden egyes álmatlan éjszakáján? Van valami furcsán idegesítő abban, hogy ember korában mindenki örülne neki, hogy egész este fennmaradhat anélkül, hogy álmos lenne, és mindenre jutna több ideje. Nos, ez a része azt erősíti meg, hogy furcsa. De hogy mi benne az idegesítő? Az, hogy amikor már sokadik éve, évtizede, évszázada, próbálsz ezzel együtt élni - vagy halni? - akkor már idegesít a dolog, hogy esténként nincsen dolgod. Általában este megyek el vadászni, de most reggel mentünk el Emmettel, tehát a vadászás kilőve. Alice ma nincsen itthon. Nem is tudom. Talán Rosalieval mentek el valahová, vagy Nessievel tölti a délutánt.
Az ágyamon fekszek, a kezemet összefonva a hasamon, és nekitámaszkodva az ágy háttámlájának döntött párnának. Még nincsen ugyan este, de már most azon agyalok, hogy mit fogok kezdeni magammal ezen az estén, illetve az elkövetkező végtelenen. A lámpa le van kapcsolva, és a redőny is le van húzva, így a szobában teljes sötétség honol, de ez nem zavarja vámpírlátásomat. Így is pontosan látom a ronggyá olvasott Üvöltő szeleket, és a mellette heverő Skarlát Betűt amit éppen hogy előző este fejeztem be. Az Üvöltő szeleket, már túlságosan is tudom kívülről, így képtelen lennék még egyszer elolvasni. Az van, hogy csak unalmamban kezdtem el őket. Az igazság az, hogy egyik sem az én könyvem. A Skarlát betűt Nessietől kértem kölcsön, mert ők nemsokára tanulnak majd róla az iskolában, az apja meg megvette neki, hátha előbb is elolvassa. Az Üvöltő szeleket, pedig Bellától kértem kölcsön, amit már eleve rongyos állapotban kaptam meg tőle, és én még rongyosabbá olvastam. A két könyv mellett magasan felstócolt könyvoszlop álldogál. Western könyvek, és szintén mindegyiket olvastam vagy hússzor.
- Na jól van. Erre nincs más megoldás - morgom halkan, és pillanatok alatt felállok. Felhúzom a redőnyt, és angolosan távozok az ablakon keresztül. Délután négy óra körül van az idő. Ilyenkor még sok ember van az utakon, úgyhogy úgy döntök az egyik kocsival megyek.
Vezetés közben még mindig gondolkozok egy kicsit rajta, hogy milyen könyvet vegyek magamnak, amivel elüthetem majd mondjuk egy héten keresztül az éjszakáimat - tekintetbe véve, hogy néha vadászni megyek. Valami hosszú olvasmányt, lehetőleg több köteteset. Azzal elleszek, és bekerülhet a többi hatvanszor kiolvasott közé.
Leparkolok a könyvesbolt előtt, és besétálok rajta. Nézelődök, és rengeteg regény tartalmát olvasgatom, míg végül rátalálok egy pont ideálisra, és nekem valóra. A második világháborúról szól, tehát biztos lesz benne valami harcjelenet, vagy stratégia, amit majd kritizálhatok, vagy dicsérhetek.
Kifizetem a könyvet, majd megfordulok. A könyvesboltba ekkor lép be egy eléggé feltűnő jelenség. Na jó, talán annyira nem feltűnő, de számomra az. Nem sokszor találkozok Nessie-hez hasonlókkal, de most éppen látok egyet. Igazából nagyon kevés félvér van a világon, hiszen nem gyakran esik meg hogy egy ember nő együtt legyen egy vámpír férfival. Mégis ha megtörténik, akkor a félvérek csodálatos fajába születik egy csodálatos gyermek. Egy pillanatig helyben toporgok, majd úgy döntök, hogy mégis csak jó lenne ha találkoznék egy újabb félvérrel.
Lekapom a polcról az egyik könyvet. Hamar meglátom, hogy valami vámpíros regénnyel van dolgom, úgyhogy halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ezzel jelezve a sorsnak, hogy értem az iróniát.
A szőke hajú félvérhez megyek, és mellé lépek. A tekintetét a polcra helyezi, úgyhogy én is a polcra helyezem a vámpíros könyvet.
- Könnyű olvasmánynak ezt ajánlanám - szólalok meg. Egy pillanat múlva a nevemet is elmondom, bár biztosra veszem, hogy azt már tudja hogy vámpír vagyok. - Jasper Hale vagyok, üdv! - Egy apró mosoly is megjelenik a szám csücskében, bár nem vagyok az a vigyori fajta.

Imádtam az előtörténetedet, szokásosan minden egyes szó gyönörűen csengett, és bár a csókos résznél vitatkoznék most mégsem teszem. Csak gondolatban. Úgy éreztem mintha az egész könyvet Lissa szemszögéből látnám és nagyon élveztem.
Természetesen Erre mi mást lehetne mondani?
--------------------------------------------
Irány a játéktér mivel avit nem szükséges foglalnod hiszen már megtetted