America Juliet Davis
Dampyr
Hozzászólások száma : 2
Join date : 2012. Feb. 27.
Tartózkodási hely : Szent Vlagyimir Akadémia
 | | Tárgy: ~ America Juliet Davis. Hétf. Feb. 27, 2012 5:11 am | |
| Teljes név: America Juliet DavisBecenév: Amy, Jul; mással a saját érdekedben ne is próbálkozz...Nem: nőSzületési hely/idő: Chicago, Illinois, Usa ~ 1988. máj. 19.Faj: DampyrKor: 24 évTartózkodási hely: Szent Vlagyimir AkadémiaSzemélyiség: Kétszínű bestia, aki az egyik pillanatban még teszi neked a szépet, a másik pillanatban pedig hátba szúr. De ha kibírod az összes feléd irányuló sértést, hülye hozzászólást meg az egyéb idegesítő dolgait, akkor megkapod az igaz Jul-t, nem azt a szukát, akinek mutatja magát. alapjában véve egészen barátságos, segítőkész lány, hacsak nem rossz napja van... Olyankor előjön a rosszabbik énje, és nem is nagyon erőlteti magát, hogy ezen változtasson. Képes bárkit megbántani, és ezt nem is szokta megbánni... Csak másnap, de akkor egyből belekezd a békítő hadjáratba. sok barátja van, és még több ellensége, de nem törődik azzal, mit gondolnak róla mások. Amíg meg van elégedve önmagával, nem foglalkozik mások kritikáival. Első benyomás alapján szokta beskatulyázni az embereket, de ezek a bekategorizálások csak addig tartanak, amíg jobban meg nem ismeri azt a személyt.Kinézet: Hátközépig érő, szinte feketébe hajló sötétbarna haj, barna szemek, szabályos arcvonások. A 177 centijével egészen magasnak számít, bár ha ehhez hozzátesszük még a tizenöt centis magassarkút, máris kitűnik a tömegből. Tökéletes modellalkat, aki már a szimpla megjelenésével vonzza a tekintetet. Csak többszöri, alapos megvizsgálásra tűnik fel, hogy már szinte az anorexia határait súrolja. Az öltözködése a hangulatától függ, néha kihívó, néha pedig kifejezetten szerény. Előnyben részesíti a sötét színű ruhákat, de nem veti meg az élénk színű darabokat sem. Öltözködése mindig divatos, mégis egyedi. Nem szeret tucatember lenni, ha teheti, valamivel mindenképpen kitűnik a tömegből. Legyen ez feltűnően sok ékszer van graffitifestékkel zöldre festett acélbetétes bakancs, mindent azzal a tudattal visel, hogy nem az a lényeg, hogy másoknak tetsszen, hanem hogy meg legyen elégedve önmagával.
Több tetoválása is van, többek között a hátán két szárny és a tarkóján néhány molnyija.Amihez értek...: Harcművészetek, fegyverhasználat, különösen íj.Amit szeretek:
rúdtánc, sportkocsik, pénzköltés, drogok, szex, alkohol, fegyverek Félelmek:
strigává válni, nem sikerül megvédenie a morát, akinek a testőre Amit nem szeretek:
plázacicák, idétlen techno gépzene, unalom, gyerekek, kutyák, strigák   My Storylőtörténet: Vak vezet világtalant, avagy életem rövid története.
Nem is tudom, hol kezdjem... Attól, hogy házasságon kívüli gyerek vagyok? Hogy a születésem a szüleim halálát okozta? Na jó, a legjobb az lesz, ha a legelején kezdem el.
Anyám dampyr volt. Kitűnő testőr, hűséges társ, megbízható barát. Egy nagy hatalmú mora testőre volt, konkrétan pedig a híres (vagy hírhedt?) Morgensternék legidősebb fiának az őrzője. Már a kezdetek kezdetén nagyon jó volt a kapcsolatuk, idővel pedig egymásba szerettek. Mikor anyám teherbe esett Valentine-tól, otthagyta a szolgálatot. Fel akart engem nevelni, úgy, hogy jó testőr legyen belőlem. De a vágyainak az a személy vetett véget, akit szeretett.
Valentine nem tartotta titokban a születésem. Morgensternék enyhén szólva kiakadtak, amikor megtudták, mi történt. Megölték anyámat... Strigák lettek. Azóta sem tudni, mi lett velük...
Hogy én hogyan éltem túl? Ez egy igazán jó kérdés. Anyám, pár órával azelőtt, hogy Morgensternék rátámadtak, elvitt az egyik barátjához, Reynardhoz. Ő is dampyr volt, de sosem köteleződött el senki mellett. Igazi magányos farkas volt, aki a magányos strigák gyilkolásával foglalkozott. Nem volt túl jó szülő, de annál jobb barát. Fiatal gyerekkoromtól kezdve érzelemmentes gyilkosnak nevelt, azt akarta, hogy olyan legyek, mint ő. Később pedig beíratott a Szent Vlagyimir Akadémiára. Meg akart tőlem szabadulni? Lehet. De most, így az idő távlatából hálás vagyok neki ezért.
Az iskolaéveim, hát... Elég balhésak voltak. Folyton bajba keveredtem, az is kétséges volt, hogy egyáltalán maradok az iskolaév végéig. De mivel a harcművészetekkel elég jól boldogultam, csakúgy mint minden egyébbel, valahogyan szemet hunytak a balhéim fölött.
Az iskola elvégzése után egy mora családhoz kellett volna kerülnöm testőrnek, de valami félresiklott, és egyedül maradtam, munka nélkül. Reynard eltűnt, máshoz pedig nem mehettem... Így visszatértem az akadémiára. Hogy mihez fogok magammal kezdeni? Majd meglátjuk... Példa Mint minden reggel, most is a telefonom csörgésére ébredtem. Már nyolc óra lenne? De hát csak nemrég feküdtem le aludni... Az órámra néztem, és egyből rájöttem, hogy az éppen engem hívó személy nem lehet anya. Ő sosem hívna fel hajnali kettőkor. A telefonom után nyúltam, és hosszas gondolkodás után benyomtam a "Hívás fogadása" gombot.
- Jul, gáz van.
Még így, holtfáradtan is felismertem Oliver hangját. Hogy kicsoda Oliver? Ő az én életem értelme, a lelki társam, az a személy, aki mindig mellettem áll, ha bajban vagyok, kiszed a sittről, ha lecsuknak, talál nekem munkát, ha már első nap repülök a nem megfelelő magaviseletért. De valami, számomra érthetetlen okból, még mindig csak barátok vagyunk. Én szeretem őt, de ő mindig csak úgy tekint rám, mint a lányra a szomszédságból, akivel együtt játszott a homokozóban, amikor kicsi volt. A lányra a szomszédságból, aki az egész gyerekkorán át fogszabályzós volt, és mindenki kinevette. a tanárok kedvencére, aki a népszerűség hiányát a jó jegyekkel akarta pótolni. Mert igen, anno ez voltam én, az osztály rút kiskacsája, akit mindenki kinevetett... Oliverrel együtt. a helyzet csak a középiskolában változott meg, amikor lekerült a fogszabályzóm, és már a szüleim sem erőltettek rám idétlen, csipkés göncöket. Persze akkor szinte térden csúszott, hogy elmenjek vele moziba... Megérdemelte volna, hogy elküldjem, de képtelen voltam. Hogy mi volt ennek az oka? Talán az, hogy beleszerettem...
- Jul, ott vagy?
Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy még mindig a kezemben tartom a telefont. Megdörzsöltem a szemem, elűzve ezzel az álom utolsó emlékeit, és próbáltam arra koncentrálni, amit Oliver mondott.
- Igen.. Itt vagyok. Mi történt?
Még így, a telefonon át is biztos voltam abban, hogy a srác megkönnyebbült, amikor végre megszólaltam. Mindig, amikor huzamosabb ideig nem válaszoltam az sms-ekre, a hívásokra, azt hitte, hogy megint be vagyok lőve, és megerőszakolva, félholtan fekszem valami árokban. Kicsit túlteng a fantáziája, de lényegében igaza van... sosem tudhatom, ki akarja kihasználni azt, hogy nem egészen tudom, hol vagyok vagy mit csinálok.
- Kitty... Nem él. Túladagolta magát. Rajtad kívül senkitől nem szerezhette meg az anyagot.
Bár ezt nem mondta ki, biztos voltam abban, hogy engem hibáztat a lány haláláért. Hallottam a hangjában a szemrehányást, és a... Gyűlöletet? Kicsit elbizonytalanodtam, mert sosem tapasztaltam még, hogy utálatot érzett volna irántam. Mégis miért? Mit ártottam én neki? Hiszen nem egy családtagja adagolta túl magát, hanem...
Kitty.
Ebben a pillanatban elszakadt a film, a telefon kiesett a kezemből, leesett az ágyra. Hogy lehettem ennyire hülye? Hiszen Kitty Oliver barátnője volt! Vagyis... A menyasszonya. Az esküvőjüket júliusra tervezték, pár hónappal későbbre pedig az első gyereküket várták. Én pedig mindent tönkretettem azzal, hogy eladtam azt a heroint a lánynak. A. Rohadt. Életbe.
- Nos, Jul? Nem akarsz valamit mondani?
Nem volt erőm, hogy a telefon után nyúljak. Tudtam, hogy ha most bevallom, hogy Kitty a tőlem szedett anyag segítségével kelt át a túlvilágra, akkor valószínűleg egy életre elvesztem Olivert. Ha meg letagadom ezt, akkor még inkább elveszítem. Hol van itt az arany középút?
- Rendben, bevallom. Én adtam el neki a heroint. De nem tudtam, hogy öngyilkos akar lenni! Azt mondta, a bátyjának kell az anyag. Feltűnt, hogy ideges volt, de nem kérdeztem rá, mi a baj... Ha tudom, mit tervez, biztos elküldöm, még mielőtt bejött volna!
Nem is emlékeztem, mikor vettem újra a kezembe a mobilt. Hirtelen azon kaptam magam, hogy magyarázkodok, és a sírás kerülget. A vonal túlsó felén csend honolt, ami lassan kezdett kínossá válni. A könnyek patakokban folytak az arcomon, és tisztában voltam azzal, hogy most elkenődik majd a sminkem. De most nem érdekelt sem ez, sem semmi más, csak szükségem volt valakire, aki megnyugtatott volna, hogy nem én tehetek Kitty haláláról, hogy ez csak egy véletlen baleset volt.
Ültem az ágyon, összetörve, a romba döntött világommal, és nem érdekelt, hogy Oliver már rég letette a telefont. Életemben először volt bűntudatom, hogy a kezemhez egy emberélet tapad... Pedig már nem egy olyan személy halt meg túladagolásban, aki tőlem szerezte az anyagot. De ez a lány más volt. A legjobb barátom menyasszonya, a barátnőm, egy fontos személy egy számomra fontos személy életében.
Kedvem támadt végezni magammal, annak ellenére, hogy voltak, akiknek szüksége volt rám. Nem a drogosok, hanem a családom. a húgom, Cassie, az öcsém, Daniel és a szüleim. Élnem kell... Ha nem másért, hát miattuk. ennek ellenére feltett szándékom volt túladagolni magam, csakúgy, mint azt Kitty tette. Mindent, amit csak találtam otthon, bevettem: kokain, marihuána, heroin... Plusz két üveg vodka.
Éreztem, hogy haldoklom, és ez felemelő érzés volt. Így talált rám Oliver, majdnem holtan, és az utolsó szó, amit hallottam, mielőtt elragadott a sötétség, az egy halk "szeretlek" volt...
Pár órával később tértem csak magamhoz. Először elvakított a fehér fény, és azt hittem, meghaltam. De rá kellett döbbennem, hogy ez nem a mennyország, még csak nem is a pokol, hanem egy kórházi szoba. a széken az ágyam mellett ott gubbasztott Oliver.
Aha, szóval nem vagyok halott. Most örülnöm kéne? Vagy mi? Ráadásul semmire nem emlékszem, néhány fura emlékképen kívül. Mindenhol szétdobált tűk, szétszóródott kokain, vodkás üvegek, cigicsikkek. Öngyilkos akartam lenni. Aztán jött Oliver, és megmentett. De miért? És tényleg azt mondta volna, hogy szeret? Kezdtem egyre kevésbé érteni ezt a helyzetet... De lesz még időm arra, hogy összerakjam ennek a kirakónak az elemeit. Most az volt a legfontosabb, hogy esélyt kaptam egy új életre, arra, hogy rendbe tegyem mindazt, amit elrontottam.
Csak mi van akkor, ha nekem eszem ágában sincs ezen változtatni?
Közben Oli is észrevette, hogy felébredtem, és még mielőtt bármit is mondhattam volna, már az ágyam mellett állt. Az ujjait összefonta az enyémekkel, és kivételesen bűntudatot láttam a szemében, nem bizonytalanságot.
- Ne haragudj, Jul, nem akartam, hogy ez úgy hangozzon, mintha téged hibáztatnálak Kitty haláláért. De tudod, mennyit jelentett nekem... Nem tudom, hogy fogok ezentúl nélküle élni.
Ugyanebben a pillanatban elengedte a kezem, és az ablakhoz ment. Háttal állt nekem, ennek ellenére biztos voltam abban, hogy visszatért a tanácstalansága.
- Ígérd meg, hogy soha többé nem próbálsz öngyilkos lenni. Nem tudom, mi...
- Ígérem.
Nem túl kulturált dolog így belevágni a másik szavába, de nem volt kedvem hallgatni, ahogy arról áradozik, hogy milyen jó barátok is vagyunk.
- Köszönöm, Jul. Tudtam, hogy jó barát vagy, hogy nem fogsz egyedül hagyni ebben a helyzetben.
Ez a mondat jobban szíven ütött, mint eddig bármi más. Veszett gyűlölet lett rajtam úrrá, és még mielőtt átgondoltam volta, mit mondok, már rég túl voltam az egészen.
- Takarodj. Most. Azonnal. Takarodj. A. Szobámból! Látni sem akarlak, soha többé!
Az utolsó mondatot már kiabáltam utána, de nem érdekelt. Abban a pillanatban meggyűlöltem őt, teljes szívből, kívántam, hogy szenvedjen ugyanúgy, mint én. És tenni is fogok róla, hogy hogy így legyen... ~ Szellem Hajóról - America Juliet Davis-ként. | |
|
)
