Scarlet de Luca

Teljes név: Scarlet Alexandria de Luca
Becenév: Scar, Alex, Lexie
Nem: nő
Születési hely/idő: 1614. aug. 7. ~ Róma, Olaszország
Faj: Striga
Kor: 398, látszatra 24
Tartózkodási hely: Billings City


Személyiség: Akármit is állítanék, az előítéletek a strigákkal szemben megmaradnak. Pedig én nem vagyok olyan, mint a legtöbb fajtársam. Na jó... Az egyik énem olyan. De a másik tökéletes ellentéte ennek az előbbinek. Először azt hittem, hogy ez csak skizofrénia, de ahogy fejlődött az orvostudomány, rájöttem, hogy ez afféle disszociatív személyiségzavar lehet. Az egyik énem, Alexandria, kegyetlen, bár öngyilkos hajlamú dög, aki az egyik pillanatban még teszi neked a szépet, majd amint hátat fordítasz neki, rögtön hátba támad. Vérszomja megfékezhetetlen, de bármennyire is meglepő, nem ő a domináns fél. A domináns felem Scarlet, a valamennyivel szelídebb, bár nem éppen társaságkedvelő énem, aki valamilyen csodával határos módon uralkodik Alexandria vérszomján. A két fél nem tud egymás létezéséről, mégis egyféle egyensúlyt hoznak létre. Különálló emlékeik, szokásaik és viselkedésformáik vannak.

Kinézet: Szoborszerű arc, márvány hatású, sápadt bőr, nagyjából combközépig érő szőke haj. Röviden így tudnám leírni magam. A szemeim vérvörösek, helyenként arany áttűnésekkel, ha éppen Alexandria a domináns felem. Elég magas vagyok, de erre mindig rá szoktam segíteni valamilyen kifejezetten magas sarkú cipővel. Szoktam sminkelni magam, méghozzá elég kihívóan, ráadásul az öltözködésemmel is mindig felhívom magamra a figyelmet. A gardróbom az acélbetétes bakancstól kezdve a rózsaszín balettruháig mindent befogad, és megfelelő alkalom esetén mindent hordani is szoktam.

Amihez értek...: Scarlet - gitározás, éneklés, tánc, rajzolás, fegyverhasználat
Alexandria - gyilkolás, fegyverhasználat, mások agyára menni





Előtörténet: Nehéz elhinni, hogy voltak idők, amikor nem olyan voltam, amilyen. Jó hírű, bár nem főnemesi mora családba születtem. Szerető szülőkkel és odaadó testvérekkel áldott meg engem az ég, ehhez még a csodálatos, napfényes Olaszországgal. Mindenem megvolt, amire vágyhattam: szeretet, törődés, na meg a gazdagság. De már kiskoromban is nagyon telhetetlen voltam... Mindig a figyelem középpontjában akartam lenni, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy két vér szerinti és négy örökbefogadott testvérem volt.
a szüleim befolyásos emberek voltak Rómában, és sikeresen titkolták azt is, hogy vámpírok. És ez nekem is sikerült volna, hacsak nem Castor. Ő az a fajta személy volt, akitől a szüleim óva intettek. Striga volt, és elképesztően jóképű. Ő vitt engem a rossz útra. Láttam, hogyan él, és irtóztam attól az életmódtól. Persze Castor is ellene volt annak, hogy olyan legyek, mint ő. Olyannak szeretett, amilyen voltam: ártatlan, odaadó, szerény. De amikor közölte velem, hogy elhagyja a várost, engem pedig nem visz magával, rájöttem, hogy csak akkor lehetek vele, ha én is striga leszek.
Magamtól tértem erre az útra. Csupán egy búcsúlevelet hagytam magam után, amiben leírtam, mit tervezek, és miért teszem azt, amit teszek. Nem közöltem velük, hova megyek. Igazából magam sem tudtam, hol keressem életem szerelmét. De az átváltozással együtt a személyiségem is megváltozott. A személyiségem két részre osztódott; a régi Scarlet mellé megérkezett Alexandria, a vérszomjas dög. Eleinte nem uralkodtam rajta, és a napjaim egyhangúan teltek: gyilkolás, vér, vér, gyilkolás. Aztán egy nap ráakadtam Castor nyomára. De ő akkor már egy másik nő társaságában lelte az örömét, nem volt rám szüksége. az agyamat elöntötte a vörös köd, nem vágytam semmi másra, csak az ő halálára. Bár ezt Scarlet nem akarta, Alexandria legyűrte őt, és megölte Castort.
Ezután a rosszabbik felem egyszerűen eltűnt. Tudtam, hogy ez csak illúzió, mert ott rejtőzködött valahol a lelkem mélyén, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem létezne. Úgy akartam élni, mint a mora családom: békében, gyilkolás nélkül. De ez, ugyebár, lehetetlen...
A hosszú évszázadok múltak fölöttem, de nekem minden egyes nap olyan hosszú volt, mint egy egész élet. Hol a rosszabbik énemmel dacoltam, hol a vérszomjammal, míg végül megtanultam annyira uralkodni a két személyiségem fölött, hogy ne legyek közveszélyes. Újra elkezdtem emberek közé járni, úgy éreztem, visszatért belém az élet. Ami egy újabb illúzió volt. A holtak nem élnek. Bennem pedig még annyi élet sincs, mint egy döglött mókusban.
Most éppen Billings Cityben vagyok, a Szent Vlagyimir akadémia közelében, de hogy itt mihez kezdek majd magammal? Nem tudom. De ez majd idővel elválik...


- Félsz, Scarlet?
Castor hangja simogatott, mint a selyem. Mint mindig, most is a lovarda padlásán bújtunk el, hogy a szüleim ne találjanak ránk. Mindig is óvtak a strigáktól, így biztos vagyok abban, hogy ha megtudnák, hogy életem szerelme is közéjük tartozik, biztos megpróbálnák őt megölni.
- Melletted sosem félek. Bízok benned, mi amor.
Bár a félhomályban alig látom az arcát, biztos vagyok benne, hogy mosolyog. Tudatában vagyok annak, hogy ő striga, de biztos vagyok benne, hogy sosem bántana. Igaz, a lelkem egy része retteg tőle, de mindig is szerettem a veszélyt. Közelebb húzódok a strigához, és egy gyengéd csókot lehelek az ajkaira. Ő megremeg, majd eltol magától. Ugyanezzel a lendülettel feláll, és elhúzódik a padlás túlsó felére.
- Kérlek, Scarlet... Ne kísértsd a sorsod. Félek, hogy kárt tennék benned.
Felkelek a földről, és leporolom a ruhámat. Ha csak ez lenne a legrosszabb oldala annak, hogy egy strigát szeretek... De nem is kerülhetek közel hozzá, mert egyszerűen nem engedi. A kedvéért bármit megtennék, még akár a szüleimet is eladnám, de ő nem akarja. Már csak egy karnyújtásnyira van a cél... De az utolsó pillanatban mindig eltaszít magától.
Leülök az egyik szénabálára, és a tenyerembe temetem az arcomat. Annyira szeretném, hogy más legyen, de az élet nem kívánságműsor. Nekem ez a sors jutott, hogy egy strigáért dobogjon a szívem...
- Scarlet, te sírsz? Mi amor, kérlek...
Mire észbe kapok, már mellettem ül, és átkarol. az ujjai az egyik hajtincsemmel játszanak, miközben próbál megvigasztalni. De mindketten tudjuk, hogy csak egy dolog tenne engem igazán boldoggá: ha engedné, hogy közelebb kerüljek hozzá. De ezt a kívánságomat sosem fogja teljesíteni.
- Nem, Castor. Tudod nagyon jól, mivel tennél engem igazán boldoggá. Miért nem akarod nekem megadni azt, amire vágyok?
A vérvörös szemekben felvillan valami fura láng, amit hirtelen nem tudok hova tenni, de mire ezt jobban átgondolhatnám, már megint az a világfájdalmas arckifejezést ölti magára, amit mindig. Közelebb húzódik hozzám, keze végigsimít a nyakamon, kulcscsontomon, majd elindul még lejjebb. Ráharapok az alsó ajkamra és beletúrok a striga fekete hajába. Tudom, hogy meg fogom kapni azt, amit szeretnék. Kit érdekelnek a következmények...

Kedves Scarlet!

Először is nagyon örülök az első strigának az oldalon. Remélem azért nem vagyok az étlapodon, de... mindegy.
Lényeg, hogy az előtörténetedben minden benne volt. Nem tudok belekötni semmibe, no nem mintha ez lenne a célom. Érdekes a mora - striga szerelem, és sajnálom, hogy mire feláldoztad életedet Castorért, ő már messze járt. Azért remélem jól érzed magadat a bőrödben.
Oh, és majd el felejtettem, ez a kettős személyiség meg teljesen magával ragadott. Jobban ki sem lehetett volna fejezni egy striga jellemét.
--------------------------------------------
Nyomás játszani, és ne felejts el avatart foglalni.